Ebben a bejegyzésemben kitérőt teszek az eddigi irányhoz képest, nem fogok ma semmilyen tanulást segítő technikát vagy strégiát bemutatni. E helyett egy olyan témát választottam, ami a héten mélységesen felháborított egyrészt mint állampolgárt, másrészt mint gyógypedagógust, ez pedig Lázár János képviselő módosító javaslata volt közoktatási (nekem már csak az marad) törvényhez. Már most szeretném előre bocsátani, hogy nem politikai véleményemet szeretném közzé tenni (bár az is van), hanem szakmai alapon szeretnék rávilágítani, hogy miért káros egy ilyen kezdeményezés, milyen téves érvek és tévhitek kerülnek ebbe a vitába, és szeretném őket szakmai alapon megcáfolni! Ha mindez sikerült, akkor szeretnélek meginvitálni Benneteket december 2-ra a Kossuth térre, hogy együtt álljunk ki a halmozottan fogyatékos tanulók jogaiért.
De kik a halmozottan fogyatékos személyek? Olyan emberek, akiknek kettő vagy akár még több területen mutatnak fejlődési rendellenességeket, mint pl.: mozgás, intellektus, látás, hallás, beszéd. Ők azok a gyerekek, akik sokáig nem jutottak oktatáshoz, mivel még a rendszerváltást követően is a közoktatási törvény felmentette őket a tankötelezettség alól. Hosszas egyeztetést és lobbit követően megszűnt a "képezhetetlen" kategória, és sikerült elérni, hogy a halmozottan fogyatékos gyerekekre is vontakozzon a tankötelezettség érvénye. Ez azért volt különösen fontos, mert e nélkül az államot senki és semmi sem kötelezte arra, hogy megszervezze és megoldja ezeknek a gyerekeknek az ellátását. Természetesen az ő esetükben az oktatás mást jelent, mint a hétköznapokban. Itt nem az egyszeregyet tanulják a gyerekek, hanem ellátni önmagukat, beszélni, olyan alaptevékenységeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy minél nagyobb önállóságot elérjenek.
A TASZ filmje a halmozottan fogyatékos gyerekekról:
Nézzük sorban az eseményeket. Lázár János parlamenti képviselő benyújtott egy módosító indítványt, amely sok egyéb mellett modosítaná a készülő új törvény 15 paragrafusának (3) bekezdését a következő módon:
"(...) a szakértői bizottság fejlesztő foglalkozások heti óraszámára vonatkoz ó javaslatának figyelembe vételével kell megszervezni". Ebből a megfogalmazásból kikerült tehát az eredetiben szereplő min. heti 20 órás kikötés. A javaslat indoklása, hogy a "szakemberek dönthessenek az adott fogyatékosság alapján a gyermek terhelhetőségéről."
Ez a javaslat aztán életre kelt, és rövid időn belül elkezdte hallatni a hangját a TASZ és sokan mások, akik fogyatékos személyekkel foglalkoznak. E közben megjelentek olyan írások is, amelyek a kezdeményezést támogatják. Az egyik ilyen az Alternativity blog egy - név nélküli - szerzője, aki a következő érvek mentén tartja elfogadhatónak Lázár János kezdeményezését:
1. A magyar közoktatás alacsony színvonalú.
2. Nincs elég pénz az oktatásra.
3. Ezért nincs elég pénz arra, hogy mindenkinek biztosítsuk az oktatást, "valaki be kell áldozni!"
4. A halmozottan fogyatékos gyerekek oktatása olyan "luxus", amelyek csak a nyugati, jóléti demokráciák engedhetnek meg meguknak.
Ezeken felül a bejegyzés írója megjegyzi, hogy "a TASZ és az értelmiség álmodozása", emberi jogokra való hivatkozása "nem ide [értsd Magyarországra] való"!
Alapvetően nem foglalkoznék az ilyen és ehhez hasonló bejegyzésekkel, de két okom van, amiért fontosnak tartom erről beszélni. Először is azt gyanítom, hogy a cíkk írója nem egy ember véleményét képviseli, sokat bedőlnek az efféle érvelésnek. Másodszor jól mutatja a példa számomra, hogy egy szakmailag átgondolatlan kezdeményezés (akár a legjobb szándékkal) hogyan válhat a radikális, emberi jogokkal ellentétes társadalmi csoportok eszközeivé.
És akkor most jöjjenek a cáfolatok!
1. ...hogy a szakemberek dönthessenek.
Eddig is ők döntöttek a gyerekek terhelhetőségéről. De nem csak a halmozottan fogyatékos gyerekek intézményeiben, hanem mindenhol. A tanító néni dönt arról, hogy a kis elsősöket meddig lehet terhelni és mikor kell pihenőt tartani, ő határozza meg azt is, mennyi időt szükséges szánni a tananyag elsajításához, sőt, az új törvény elfogadásáig még azt is ő döntötte el, hogy mit és milyen formában tanít, épp a gyerekek igényeihez való alkalmazkodás céljából. Csakhogy ennek semmi köze nincs a kötelező óraszámhoz! A pedagógusok, gyógypedagógusok feladata, hogy heti húsz, negyven vagy akár százhatvannyolc órát úgy építsenek fel, dolgozzanak ki, hogy kihívás legyen a gyerek számára, de nem elérhetetlen.
2. A kikerült kötelező óraszám ellenőrizhetetlenné teszi a törvén betartását.
Ez a TASZ érvelésének egyik központi eleme, és nagyon egyet tudok vele érteni. A homályos, objektíven nem meghatározott törvényi keretet nem lehet ellenőrizni. Ki mondja meg, mit jelent a "megszervezés" ebben az esetben? Mit jelent a szövegben hogy "a szakértői bizottság által javasolt órakeret figyelembe vételével"? Hol van a határ a figyelembe venni és a nem figyelembe venni között? Mennyire térhet el a bizottság javaslatától a hivatal a megszervezéskor? Kinek kell ezt ellenőrizni? Félreértés ne essék, ezek fontos és komoly kérdések, amiket nem lehet megkerülni! A heti húsz is igen kevésnek tűnik, de átláthatóbb keretet teremt azáltal, hogy objektív módon igyekszik meghatározni a minimális szolgáltatás mértékét!
De térjünk át az Alternativity érvelésére és annak hibáira.
1. Nincs elég pénz mindenki oktatására, ezért "valakiket be kell áldozni", s ennek a halmozottan fogyatékos tanulóknak kell lenniük!
Először is fontos megállapítani, hogy mindösszesen 1500-3500 halmozottan fogyatékos tanulót érint, a közoktatás 1 673 000 tanulói népességében (ebben nincs benne kb. 210 ezer fős felsőoktatás). Figyelembe véve azonban azt, hogy a halmozottan fogyatékos tanulók a finanszírozásban háromszoros normatívát jelentenek, tekinthetjük úgy, hogy 3 x 3500, tehát valójában a finanszírozás szempontjából 10500 tanulóról beszélünk. Ha kiszámoljuk, akkor kiderül, hogy még így is csak a 0,6 %-ról van szó (eredeti számokban, tehát 3500-zal számolva 0,2 %-a). Ebből az következik, hogy a javaslattal "megtakaríthatjuk" az oktatási költségek 0,6 %-át!
Tehát nem állíthatjuk azt, hogy a halmozottan fogyatékos tanulók oktatása luxus, amit az ország nem engedhet meg magának, hiszen az így is eltörpül az oktatási költséghez képest, amelyek az állami költségvetésnek így is csupán az 5 %-át teszik ki.
Ráadásul a "be kell áldozni" gondolata nagyon veszélyes. Méghozzá azért, mert nincs igazán éles határ e között és politikai radikalizmus között. Mert ha az ország helyzetére hivatkozva eltekinthetünk a halmozottan fogyatékos tanulók emberi és állampolgári jogairól, akkor nincs akadálya annak, hogy mások esetében is megtegyük azt. Oktatáshoz való jog csak egy van, ha attól megfosztható bárki, akkor megfosztható vagy Te is!
2. A halmozottan fogyatékos tanulók oktatása luxus, amit csak a jóléti államok engedhetnek meg.
 |
| Az EU tagállamok államadóssága |
Az általában jólétinek tekintett nyugat-európai országok többsége ma éppúgy válsággal küzd, mind a közép-európai társaik, sőt! Olaszország államadóssága 120 % körül mozog, Írország tavaly kért segítséget az EU-tól, Spanyolország komoly megszorítások elé néz.
Ezek az országok nem azért szervezik meg a halmozottan fogyatékos tanulók ellátását, mert nincs már hová költeniük a pénzüket (ha ez igaz volna, nem volnának ekkora bajban sokan közülük most), hanem azért, mert elkötelezettek a fogyatékos személyek állampolgári és emberi jogai mellett, másrészt mert tudják, hogy ellátni mindig olcsóbb, mint eltartani!
Mert még ha képesek is volnánk (és akarnánk is) megtakarítani bármennyit a halmozottan fogyatékos tanulók oktatásán, akkor is elfeledkezik a cikk írója arról, hogy valakinek el kell látnia ezeket a gyerekeket (felnőtteket), és ha ezt nem az állam teszi, akkor kénytelen a szülő, praktikusan az anya. Ez azzal jár együtt, hogy az anya kiesik a munkaerőpiacról. Az államnak ekkor valóban nem kell pénzt költenie a halmozottan fogyatékos tanuló oktatására, de elég sok pénzt kell fordítania szociális kiadások formájában a család eltartására. Ezzel a helyzettel senki sem lehet elégedett. Egyrészt az anyát odaláncolja a fogyatékos gyermekéhez, kiesik a munkából, gyakorlatilag depriválódik. Ennek következtében ezek a családok jellemzően a létminimum alatt élnek. Tehát amit megspórolnánk az oktatási költségeken, annak sokszorosát veszítjük a munkából kieső szülő eltartásán és a további szociális kiadásokon.
Egy valamiben azonban egyet értek a cikk szerzőjével: a magyar közoktatás alacsony színvonalú. Bár a magam részéről szekptikus vagyok abban, hogy valóban attól fog emelkedni a rendszer teljesítménye, ha implicite számonkérhetetlenné tesszük a halmozottan fogyatékos tanulók oktatását. Sőt, azt gondolom, hogy éppen az mutatja egy oktatási rendszer magas színvonalát, képes-e a különféle képességekkel, kultúrális háttérrel (néhány országban anyanyelvvel) érkező diákoknak az igényeik és szükségleteik szerinti legjobbat adni, és ebbe bele tartoznak a halmozottan fogyatékos tanulók is.
Itt tartunk tehát most. És akkor bízom benne, hogy ezzel a bejegyzéssel sikerült néhány közkedvelt tévhitet és mentális ködöt eloszlatnom. Mert bízom benne, hogy az ilyen és ehhez hasonló párbeszédek és érvek mentén egyszer eljutunk oda, hogy sem egy politikusnak, sem egy nevét nem vállaló bloggernek nem jut eszébe soha többé olyan, hogy megkérdőjelezze bárki oktatáshoz való jogát.
Végezetül szeretnék mindenkit buzdítani, hogy gyertek el december 2-án, 15:00 órára a Kossuth térre, hogy kifejezzük, mindenkinek joga van az oktatáshoz! A esemény a facebookon is elérhető, itt: https://www.facebook.com/event.php?eid=265960673452344
